Minden évben április 22-én ünnepeljük a Föld napját: a mozgalom rendezvényeinek célja a figyelem felhívása a természeti környezetünk megóvására. Jóval kevesebb visszhangot kap az április 20-a – nem meglepő, hiszen ez a dátum viszonylag új fejleményként lett a ’Cli-fi’ Nemzetközi Világnapja. Maga a kifejezés is (climate fiction) alig több, mint 10 éves – 2011-ben használták először hivatalosan. Azt nem nehéz megállapítani, hogy mit jelent, azonban az igazán fontos kérdés az, hogy mi köze a városfejlesztéshez. Aggodalomra semmi ok: a blogcikk végére minden világossá válik.

A cli-fi eredete, avagy az élet elviselhetetlen törékenysége

Elismerem, a fenti aggodalomra semmi ok megjegyzés a téma függvényében elhamarkodottnak tűnhet, elvégre a climate fiction, vagyis a klímaváltozás jövőbeli hatásait bemutató irodalmi és filmes műfaj pontosan az emberiség sorsával/túlélésével kapcsolatos aggodalom eredménye. A kihalás gondolata természetesen nem újkeletű, de az, ahogyan gondolunk rá, jelentős változásokon ment keresztül az évszázadok (évezredek) során.

Az ókori mitológiában egy civilizáció eltűnése mindenre kiterjedő kataklizmát jelentett – az utóbbit (pl. Atlantisz esetében egy természeti katasztrófát) követte az előbbi, de elterjedt nézet volt, hogy az emberi civilizáció egésze soha nem fog visszafordíthatatlanul megsemmisülni. Ez a megnyugtató nézőpont egészen sokáig tényként elfogadott maradt – a XVIII. században Szibériában és Amerikában talált őskövületek vetették fel először komolyan és bizonyíthatóan annak a lehetőségét, hogy egy-egy faj teljesen eltűnhet a föld színéről. Az ekkortájt szintén ugrásszerű fejlődésnek induló valószínűségszámítás és kozmológia találkozása olyan prediktív kalkulációknak adott teret a korabeli tudósok számára, mint például a bolygónk és egyes üstökösök pályájának kereszteződésére (és így az ütközésre) való esély. Egyre világosabbá vált, hogy az emberi létezés axióma-szerű eszmei értékébe vetett hit komoly akadály az emberiség jövőjének objektív vizsgálatában – bármennyire is vonzó a civilizáció permanens mivoltának gondolata, ez még nem teszi igazzá.

A fenti felismerés vezetett a XIX. század elején a kihalás témájának popularitásához. Nem túlzás azt állítani, hogy súlyos egzisztenciális terhet rótt az akkor élőkre – az egymást követő vérfagyasztó, de sok esetben téves hipotézisek (például az, hogy a Mars és a Jupiter közötti kisbolygóöv a Naprendszer egy korábbi bolygójának törmeléke), illetve a valós események (például a Tambora vulkán 1815-ös kitörése, majd az azt követő éhínség és kolera járvány) csak fokozták a helyzetet. Gombaként szaporodtak az apokalipszissel foglalkozó művek rendkívül változatos témákban – mivel ezen a ponton az emberiség túlélése már nem volt garantált a fejekben, potenciálisan bármi veszélyeztethette. Jean-Baptiste François Xavier Cousin De Grainville 1805-ben Le Dernier Homme (The Last Man) címmel írta meg az egyik első ilyen alkotást, és még ugyanabban az évben öngyilkos lett – ő a kihalást biológiai okokra (meddőség) vezette vissza, de a manapság leginkább a Frankenstein című regényéről ismert Mary Shelley szintén The Last Man című műve 1826-ban egy világméretű járvány következményeként írta le. 1844-re eljutottunk odáig, hogy az ok már nem teljes egészében külső – megjelent az emberi cselekvés által okozott kihalás gondolata, ebben az időszakban szorosan összefonódva a túlnépesedéssel és az erőforrások ebből fakadó elapadásával. Nem sokkal ezután lépett színre Darwin – az evolúció elmélete ugyan bizalmat keltett az emberi alkalmazkodóképességgel szemben, de megszületett a degenerációtól való félelem (amit csak megerősített az az 1863-as teória, miszerint a neandervölgyi ember az emberfélék egy kihalt faja). A XIX. század végére az aggodalomra okot adó tényezők száma olyan drasztikusan megnőtt, hogy az emberiség túlélésére az egyetlen hosszú távú megoldásnak a bolygó elhagyása, de legalábbis más bolygók kolonizálása tűnt.

Ebben a meglehetősen zord hangulatban léptünk be a XX. századba. Az I. világháború pusztításának köszönhetően a háború az n+1-edik bejegyzéssé vált a kihalással fenyegető események listáján, de a század igazi vízválasztója a II. világháború volt: a témát (konkrétan a nukleáris holokausztot) a spekulatív fikció szintjéről a szakpolitika szintjére emelte – egy olyan területté, amellyel a globális politikában számolni kell, és amelyet szabályozni szükséges. Ezt tovább bonyolítva az 50-es évek óta a környezettudományhoz kötődő valós események és fiktív történetek számának exponenciális növekedése jellemző – az emberi civilizáció egyre több területén válnak nyilvánvalóvá a lassú, de biztos, illetve egyre gyorsuló környezeti hatásokkal járó tevékenységek: a halogénezett szénhidrogének miatt elvékonyodott ózonréteg, a CO₂ kibocsátásnak köszönhetően fokozódó üvegházhatás… - mindegyik egy-egy olyan újabb terület, amellyel foglalkoznia kell/kellett az emberiségnek globálisan, de minden más szinten is.

Ahol a ’sci’ és a ’fi’ találkozik

A tudományos-fantasztikus művek jó okkal hajlanak a disztópia irányába – az előbbi rövid történelmi kitekintésből is látszik, hogy némileg igaz az az állítás, miszerint a helyzet ritkán olyan rossz, hogy ne lehessen még rosszabb. A lehangoló poszt-apokaliptikus művek ugyan alkalmasak egyfajta ’ébresztőnek’ (nagyban hozzájárultak például ahhoz, hogy a világon szinte mindenki kellő félelemmel és óvatossággal tekint a nukleáris fegyverekre és rendszerint az atomenergiára is), de egyre nagyobb az igény az olyan alkotásokra, amelyek nem a látszólag elkerülhetetlennek tűnő katasztrófára, hanem az azon való felülemelkedésre fókuszálnak. A környezeti változások, de különösen a klímaváltozás hatásaira ilyen módon reflektáló sci-fi művek kapták meg a cli-fi elnevezést. A következőkben két olyan témát emelek ki, amely terén jelentős oda-vissza interakció fedezhető fel a valóság és a fikció között.

A civilizációnk energiaigénye – helyezkedés a Kardasev-skálán

Mivel az európai állampolgárok körülbelül háromnegyede városban él, nem meglepő, hogy a városi térségek felelősek az energiafelhasználás 60–80%-áért és a CO₂ kibocsátás ugyanilyen arányáért. Kedvelt téma a tudományos-fantasztikus irodalomban az, hogy ennek pontosan milyen negatív következményei vannak és lesznek, de megoldások is jelennek meg szép számmal.

A napenergia hasznosítása például mind fikcióként, mind pedig konkrét kutatási területként felmerült már jóval azelőtt, hogy a globális energiamix égető (a szóvicc nem szándékos) kérdéssé vált volna. Az apró lépések helyett elég merész volt a felvezetés: a XIX. század végén, 1895-ben Konstantin Tsiolkovsky orosz tudós vetette fel, hogy egy Napot körülvevő gömb-szerű szerkezet lehetővé tenné a csillag által kibocsátott összes energia hasznosítását – ennek megfelelően a Naprendszerünk drasztikus átalakítását javasolta az emberi civilizáció hosszú távú jövőjének biztosítása érdekében. Ez a mai napig csak gondolatkísérletként létező, 1960 óta a Dyson-gömb nevet viselő koncepció adta az (egyik) alapját az 1964-ben létrehozott Kardasev-skálának[1], amely a civilizációk technológiai fejlettségének kísérleti mérőszáma (kísérleti, mivel per pillanat csak egy civilizációt ismerünk), és indikátorként az energiahasznosítás mértékét használja.

[1] A három szintű skálán az emberiség sajnos még az elsőt sem éri el, hiszen egyelőre nem vagyunk képesek a napunk teljes energiakibocsátását hasznosítani – a Dyson-gömb ennek lehetne az egyik eszköze (legalábbis elméletben), hiszen sokkal több energiát képes begyűjteni és tárolni, mint amennyi egyébként a bolygónk felszínéig eljut.

A Dyson-gömb 3D-s elképzelése – megjelenik Olaf Stapledon Star Maker című művében (ami később Freeman Dysont a koncepció részletes kidolgozására ihlette), a Star Trek egyik epizódjában, de Nemere István Világok világa című könyvében is

Ugyan ez a megoldás (még) elég távol áll a jelenlegi helyzettől, a megújuló energiaforrások között jelentős szerepet kapott a napenergia – a napelemek látványa nem szokatlan sem a háztetőkön, sem hatalmas parkok formájában. Vannak természetesen a ”sztenderd” napelemeknél komplexebb (de ha nem komplexebb, akkor legalább futurisztikusabb) megoldások is a piacon – konkrét példákért lásd az alábbi képgalériát.

Az energiamix belső arányainak változtatásán, valamint az általános energiatakarékosságon túl az is segíthet elérni a végső célt – vagyis a károsanyag-kibocsátás csökkenését –, ha a felmerülő igényeket módosítjuk. 2014-ben nagy port kavart tudományos körökben a Vantablack bemutatása, amely a legsötétebb mesterséges anyagok egyike – rendkívüli fényelnyelő képessége miatt elsősorban optikai alkalmazhatóságú, például infravörös detektorok és teleszkópok érzékenységét képes növelni. 2021-ben elérkezett az idő a skála másik végének felfedezésére is: az amerikai Purdue Egyetem mérnökei megalkották az eddigi legfehérebb fehér festéket – a hipotézisük szerint az épületek ezzel való bevonása csökkenteni fogja a légkondicionálás szükségességét. Míg a Vantablack a látható fény közel 100%-át elnyeli, addig ez 98,1%-át veri vissza, így képes a külsőnél jóval alacsonyabb hőmérsékleten tartani az általa befedett objektumokat: a fényvisszaverő képessége olyan hatékony, hogy egy kültéri téli teszten egy 6 fokos felületet képes volt további 10 fokkal lehűteni. Mai formájában a festék hat év kutatás eredménye, de a története egészen a 70-es évekig nyúlik vissza, amikor először merült fel egy ”hűtőfesték” kifejlesztése a hagyományos klímaberendezések alternatívájaként.

A jobb oldali infravörös képen látszik, hogy a fehér festék az azt tartalmazó tábla hőmérsékletét a környező falénál jelentősen hűvösebben tartja.

A fény árnyoldalai – szembesülés a magfúzió következményeivel

Naprendszerünk központi csillaga egy hidrogénbomba elvén működik (vagyis inkább az utóbbi működik az előbbi elvén, ha figyelembe vesszük az általunk érzékelt idő lineáris természetét). A benne végbemenő magfúzió során felszabaduló energia, és annak földfelszínig való eljutása biztosítja többek között a növények fotoszintézisét, valamint az elviselhető hőmérsékletet – kulcsszónak tekinthető itt az elviselhető. Már a XIX. század végén gyakori téma volt a Földet sújtó lehetséges sorsok közül a szárazság – a magas hőmérséklet és a kevés csapadék kombinációja. Néhány teleszkópos megfigyelés alapján egy amerikai csillagász öntözési technológiát (csatornákat) vélt felfedezni a Marson, és bár hamar jött a cáfolat, az irodalomban népszerű maradt a vörös bolygóra egy kihalt civilizációt elképzelni, amelynek a kiszáradás vetett véget, egyfajta negatív jövőképként a bolygónk számára. Frank Herbert Dűne-regényciklusának, valamint a Mad Max filmeknek is a szárazsággal és a vízhiánnyal való küzdelem az egyik alapja (bár az előbbi egy fiktív bolygón játszódik), de az egyik legfrissebb irodalmi példa Kim Stanley Robinson 2020-as A Jövő Minisztériuma. A történet egy ”nedves” (angolul wet-bulb) hőhullámmal kezdődik: ez a hőmérséklet és a páratartalom olyan szerencsétlen egybeesése, amelyben az előbbi magassága ellenére az izzadság nem tud elpárologni – ebbe még egy árnyékban tartózkodó teljesen egészséges ember is belehalhat. A légkondicionált helyek maradnak egyedül biztonságosak, de természetesen a bonyodalom része az is, hogy a hálózat meginog a terhelés alatt.[2] Az elmúlt években ilyen hőhullámokat Ausztráliában, Indiában, Mexikóban és Pakisztánban is figyeltek meg – éghajlati modellek azt sugallják, hogy a század végére rendszeressé válhatnak a trópusi területeken.

[2] Robinson a cli-fi egyik jelentős képviselője – műveiben olyan kevésbé ”felkapott” témákra is kitér, mint például a környezetvédelem pénzügyi oldala: a világ legnagyobb vállalatainak meggyőzése a fosszilis tüzelőanyagok hanyagolásáról felmerül a könyvben, és valódi kezdeményezés is létezik rá, bár még gyerekcipőben jár az ott leírtakhoz képest (a részleteket nem árulom el, ha esetleg valaki maga szeretne utánajárni).

A magas hőmérséklet egyik kifejezetten városokra jellemző következménye a városi hősziget hatás. Ez az általában sűrűn lakott és sűrűn beépített területeken kialakuló mikroklíma nem csak a hőmérsékletre van hatással, hanem kellően nagy területen már a köd kialakulásának esélyére és a viharok intenzitására is. A létrejötte sem csak a hőség függvénye: autók és aszfalt ameddig a szem ellát, silány minőségű szigetelőanyagoknak köszönhető nem környezetbarát fűtési/hűtési szokások, az épületek átgondolatlanul megtervezett magassága és elrendezése – ezek mind fontos tényezők. A szigetelés javításával csökkenthető az épületek hővesztése, a passzív fűtési és hűtési technikák pedig az általuk termelt hő mennyiségét csökkentik. A fák, parkok, zöldövezetek, tetőkertek és az ún. növényfalak szintén segítséget jelentenek a városok hűtésében (az egyéb előnyeikről nem is beszélve).

A zöldfalak olyan függőleges szerkezetek, amelyek elegendő talajt tartalmaznak ahhoz, hogy élő növényeknek adjanak otthont. Általában beépített öntözőrendszerrel rendelkeznek, és a szigetelés, valamint a hőmérséklet szabályozása mellett a csapadék felfogására is alkalmasak. A képen látható fal a párizsi Musée du Quai Branly része.

A közlekedés egy részének föld alá szervezésével többek között Helsinki kísérletezik (részletek az alábbi videóban) – a felszín feletti hősziget hatást ez is mérsékelheti. A finn főváros tervei közé tartozik egy komplett földalatti város létrehozása bevásárlóközpontokkal, uszodákkal, valamint a világ egyik legzöldebb adatközpontjával.

Ennyi konkrét, de sok esetben még kísérleti (vagy csak képzeletbeli) ötlet után joggal merül fel a kérdés, hogy mit tehetnek most a városfejlesztők azért, hogy a városaik túléljék a változásokat, és esetleg még fejlődjenek is a jövőben. A klímaváltozás ugyan teljes mértékben csak globális eszközökkel kezelhető, de ez nem jelenti azt, hogy a helyi kezdeményezések kudarcra vannak ítélve. Nem csak a science- és a climate fiction világából, de a mindennapi gyakorlatból is az a következtetés vonható le, hogy a katasztrófák megelőzése, a hatásaik enyhítése, valamint az azokhoz való alkalmazkodás egyedül a reziliens városokban lehet sikeres. Ahhoz, hogy ez a kifejezés – ami egyébként az egyén/szervezet/ökoszisztéma adaptálódási képessége folyamatos, illetve sokkszerű hatásokhoz – ne váljon csupán egy újabb hívószóvá (elveszítve az igazi jelentőségét), a városoknak a következőket kell szem előtt tartaniuk:

• A jövő városfejlesztése HOLISZTIKUS és INTEGRÁLT. Lehet szükség nagy infrastrukturális projektekre (pl. gátak építésére), amelyekhez képest a természet alapú tervezés, a klímabiztos tereprendezés (pl. a vízáteresztő járdaburkolatok alkalmazása), valamint az extrém éghajlatnak is ellenálló anyagok használata kis lépésnek tűnhet, de az ilyen intézkedések – összekapcsolódva egy koherens egésszé – erősítik igazán a város ellenállóképességét.
• A jövő városai DIGITALIZÁLTak – különösen a közművek terén. A klímaváltozással járó katasztrófahelyzetek általában veszélyeztetik az energiaellátást, és ehhez a fenntartható és változatos energiatermelési módszereket alkalmazó (itt egy érdekes kapcsolódó videó például a járdák kinetikus energiájának hasznosításáról), decentralizált és intelligens energiahálózatokkal rendelkező, valamint a rendszereiket digitális technológiák segítségével optimalizáló városok jobban tudnak alkalmazkodni.
• A jövő városai mindenki számára EGYENLŐ HOZZÁFÉRÉSt biztosítanak. Az elszigetelt városrészek hátrányos helyzetű lakói gyakran nehézségekbe ütköznek már a legalapvetőbb szolgáltatások igénybevételekor is, ami krízishelyzetekben csak fokozódik. A digitalizáció ebben is jelentős változást hozhat: a városi alkalmazások és közösségi platformok segítenek naprakészen tartani és könnyen elérhetővé tenni mindenkit.

Utószó, avagy lehet pánikolni, csak nincs értelme

Az egyik legfontosabb felismerés a civilizáció történetében az, hogy az univerzum tőlünk függetlenül is létezik, és minden érték, amit az emberiség létrehozott, végleg eltűnhet. Miért? Mert csak akkor válhatunk igazán felelőssé értük, ha felismerjük és szembenézünk azzal, hogy mi forog kockán. A sci-fi – és azon belül a climate fiction – alkalmat ad arra, hogy ne csak utólag reagáljunk a krízisekre, hanem a képzelőerőnk segítségével (a közvetlen átélésük nélkül) felfedezzük és megvizsgáljuk az előttünk álló lehetőségeket, és a járható utakat. Ilyen nagy tétek mellett azonban az egyébként egészséges szkepticizmus könnyen nihilizmussá – a katasztrófa elkerülhetetlenségének elfogadásává – válhat, de ez a jövő ellen elkövetett bűn, a következő generációk elárulása lenne. Ha az utópiákba vetett hit nem is realisztikus hozzáállás, ”az értelem pesszimizmusa és az akarat optimizmusa” (a filozófus Antonio Gramsci szavaival élve) még mindig elérhető cél. A savas esőről és az ózonlyukról nem azért nem hallunk már annyit, mert kiderült, hogy egyik sem veszélyes – mind a kettő olyan sikertörténet, amely bizonyítja, hogy gyors cselekvéssel és összefogással nem lehetetlen elkerülni a legrosszabb forgatókönyvet.

Nyíregyháza a közeljövőben zárja le a HUSKROUA program keretében megvalósított CrossBordAir nevű projektjét, melynek célja a levegőminőség városfejlesztési eszközökkel (pl. faültetéssel, gyaloglásra és kerékpározásra ösztönző beavatkozásokkal) való javítása volt; ezen felül a Nyíregyházi Egyetemmel karöltve pilot partner egy elbírálás alatt álló DRP pályázatban, amely a városi hősziget hatás kezelésével fog foglalkozni. A MEXA cégcsoport is aktív a környezetvédelem terén és rendszeresen felhívja rá a figyelmet – ezt több korábbi blogbejegyzés is mutatja. A cégcsoport részeként a MEGAKOM Kft. is környezetbarát működésre törekszik, és lokálpatriótaként támogatja az ilyen irányú helyi kezdeményezéseket – többek között a város első Climathonjának megszervezése is a cég nevéhez fűződik.

Emlékezetes kiállítási darab az első nyíregyházi Climathonon

Források: Thomas Moynihan (2020): X-Risk – How Humanity Discovered Its Own Extinction; MIT PRESS; Medium; TKE blog 1, 2, 3, 4, 5; Purdue University; The New Yorker

Képek: Wonderful Engineering (borítókép a Holnapután című 2004-es filmből); Kevin Gill; Parans; SmartFlower